Jin-jang, Freud és egy kis addikcióFelépülési történetek I 6.

És ezt olyan könnyű elfújni egy pohár borral, hogy semmi nem könnyebb annál. Zátty, már ott sem volt. Mivel volt a bazinagy motorbalesetem, amikor szemből ütöttek el, újra lepergett előttem életem filmje, jóvanbasszus nagykaporszakállú, akkor hát eddig volt. Az agyad semmit nem fog fel belőle, csak utána, az viszont úgy megnyomott, a fáradtsággal, az illegális bevándorlók pálya szélén kamionokra ugrálásával karöltve, hogy reggel megint sírva keltem.

Ugye ami volt azzal úgy kell számolni, hogy teljesen megszűnt, abszolút újat kellett létrehozni, új kapcsolatokkal, reklámokkal. Minden, amire emlékszem, egy kicsi fekete szoba. Főleg este húztam meg magam nagyon elővigyázatosan az ágyam melletti sarokban. Remegtem, fura izgalom és félelem vegyes érzése tombolt bennem. Oda ugrok vissza, hogy női princípium. Mert valóban érdekes a dolog.

Ott szerettük egymást, nem volt gond a kövérség. Az iskolában is voltak lány barátaim, szerelmeim, de emlékszem, ahogy a kötélen nem tudtam felmászni, az egyik nyári táborba nem tudtam kibiciklizni már. Elkezdtem karatézni, de azt is feladtam. Nyolcosztályos gimnáziumba kerültem, ahol mindenki jó volt.

Napló emlékeimnek (Felépülési történetek I./1.)

Sima pszichésen ragaszkodom már csak a benzohoz, ami minimális, alkalomszerű mennyiség, de kezdem látni az átfedést, miért nem kell nekem kisujjam eltartva donperignont szopogatni, na hát ezért nem. Mert, ha borulnak a körülmények, ezt már ezerszer idecitáltam, akkor a komplett dobozzal fogom megenni egy ültő helyemben. Ilyen ez a függőség cucc, ideje akkor megismerni. Így vagyunk most azon a ponton, hogy dédelgetem, cirógatom a maradékok elengedését.

Az alapítvány által elkészített kiadványok, önsegítő eszközök mára egyetemi oktatóanyaggá váltak. Kiadványaink, önsegítő eszközeink megrendelhetők az alapítvány központi e-mail címén.A feltüntetett árak a postaköltséget nem tartalmazzák. A kisfiam, Giordano 2011 tavaszán még hatéves sem volt, mikor B típusú ALL-lel diagnosztizálták. A diagnózis természetesen cunamiként tarolta le az egész családot – különösen azért, mert egészen addig a napig semmi különleges tünetet nem észleltünk rajta. Hirtelen jött a heves láb- és hátfájás, amivel orvoshoz vittük, és álmunkban nem gondoltunk ilyen diagnózisra. Pár napja újra zavartalanul üzemel a Kék Pont békásmegyeri…

• Egyedül kismotorral könyebb, mert ajtóból ajtóig tudsz közlekedni kisebb elhasznált energiával, ennél viszont fejben dőlsz meg, de elég durván.
• Hát nagyon egyszerű kérem.
• Nem kellett hát semmi gyógyszerlistát, pakoló listát készíteni, hogy milyen túlélő felszereléssel lépek le két napra a bázisról, ezzzz, valami zseniális élmény.
• Voltak drogos, piás, drogospiás, drogospiásgyógyszeres és mindenféle menetek, de tiszta időszakom, na az nem sok volt.

Jin-jang, Freud és egy kis addikció(Felépülési történetek I./6.)

Kirúgtak onnan, meg amonnan is, húszas éveim elejétől folyamatosan csak azt éreztem, hogy nem érek egyetlen buznyákot sem. Pedig minden személyiségnek meg van a területe, ahol a neki boldogságot -is- visszalapátoló sikereket elérheti. Na és ez az, amit én nagyon benéztem anno.

• Én gyakran voltam ott vele az istállóban, gondolom azért, hogy ne legyek otthon egyedül.
• Innen nézve tényleg egy óriási csoda, hogy életben maradtam.
• Borzalmasan elfáradtam, jut eszembe, erre is lehetett bármikor inni.
• És azt hiszem most értettem meg, miről írt Salinger.

Nem lehetne inkább, hogy ne baszogassuk egymást? És a bántott emberek sokszor rossz megküzdési stratégiát választanak, innen meg már szépen ki is rajzolódott az állandó körforgás. Ma találtam rá erre az oldalra, az első történetet elolvastam, de nem az összeset…

Továbbra is szükségem van az OA-ra, járni gyűlésekre, meghallgatni a társakat, csinálni a fenntartó lépéseket. Ha így teszek, idővel elérem az ideális testsúlyomat is, bár rég nem az a célom. Viccelgettem én már ezzel, és marha érdekes, legalább 15, de inkább 20 évvel ezelőtt láttam egy dokut a Spektrumon felnőttkori ADHD-ról. Tisztán emlékszem az alanyokra ahogy mesélik, gyógyszerrel képessé váltak feladatokat végigcsinálni, olyanokat, amiért egész életemben gyerekkorom óta kaptam az ívet, hogy mert te képtelen vagy rá.

Nem tudtam mást, csak kitartani, hinni, hogy de, lesz majd valami, mert lehet. Azt hiszem gyerekként a könyvek voltak a (már nem) használt szerek helyett jelen az életemben. Mindig azért valamitcsináltam, hogy aztán valamizhessek. Nagyon sokáig táncolt ez pengeélen, voltak néhány hónapos droggal megcsúszások, egyszer egy teljes év, ja meg a két év kratom a közelmúltban, de valamiért mindig kapaszkodtam az élet oldalába is, mert szeretem. Aláírtam ám minden beleegyező nyilatkozatot. Kemoterápiához, sugárkezeléshez, műtéthez, immunterápiához.

Már látom magam margarétát szagolgatni mint Mr. Tájfel a Macskafogó végén. 🙂 Most kezd az agyamban az a rengeteg sérülés helyreállni, érzem ám, tiszta kémia. Két év kőkemény meló, jó néhány halálközeli élmény és pár hónapja tartó józanodás.

Tegnap meg azt mondta nekem Szatmárban egy kisboltban egy srác, hogy szia. Ennél nagyobb elismerés nem kell 49 évesen. Azzal koronázódott meg ez a kétnapos, már nem csak sofőr vagyok (hivatásos sofőr vagyok, mondtam már? 😊) meló, hogy a vendégekkel töltött teljes két napot én szerveztem és velük is vagyok végig. Ez, az idegenvezetéstől picit már távolabb online kaszino áll, lóvéban meg felljebb.

Ahogy Franny mormolja az imát a kanapén. Onnan nézve is függőségi viszonyról beszélünk, esetemben K egész egyszerűen ebben teljesedett ki, hogy engem és a világgal való szembehelyezkedésemet okolhatta minden, szerinte oly borzalmasan rettentő nyomoráért. Odaképzelődte, hogy neki milyen rossz, sőt szörnyen elviselhetetlen az élete. Mert hát szinte semmink se volt. Mindketten jól kerestünk, azt csináltuk amit szerettünk, úgy és akkor sportoltunk, főztünk, szexeltünk amikor csak akartunk, a boltban az árakat soha meg nem nézve vásároltunk.

Úgyis eljön az ideje, mindig eljött. Persze dokival is beszélek, de nem ő él a fejemben, sokkal több segítséget kapok, kaptam tapasztalati vonalon. 35 év automatizálódott szokásait átalakítani nem megy egy nap alatt, a Jójistennek is többre volt szüksége, ezért tényleg nincs más választásom mint nyomni, menni előre tovább. Aztán mindig csak annyi választ kaptam, hogy na de nem is volt komoly, nem találkoztam senkivel, zavart nevetés hihi, haha, felejtsük el, spongyabobot rá. Én meg legyintettem, hogy jó ennek ez a faszsága, tényleg egy szerencsétlen, másnak meg más a nyomora, és hát ó tényleg nem kúrt félre.Bár tette volna!

Bár ismertem már a 12 lépéses programokat, az OA-ba 7 éve kerültem. Az első gyűlésemen éreztem, hogy jó helyen vagyok, bár csak elszaladtam, hogy gyorsan mondják meg, hogy mit kell csinálnom. 1 alkalomból nagyon sokat szedtem ki. Nem jártam gyűlésre utána, de lefogytam egy fél év alatt a mostani súlyomra.

Mert borzasztó amit az emberrel a függőség csinál. MINDENT felülír, mindegy mi az, ha valamire ráfügg az ember CSAK AZ VAN, nincs naplemente, Balaton, jó szex, finom étel, olvasás…semmi nincs, csak a kapkodás amiatt, hogy a függés tárgyát birtokolni tudd, mielőbb. Lélekedzés, ezt a nevet adtam neki, és nem áll semmi csodamódszerből.

Akkor több mint 150 kg voltam a 175 cm-es magasságomhoz, a pontos értéket nem tudom, mert már egy ideje nem mertem mérlegre állni, következtetni csak a ruhaméretemből tudok. Bármilyen társaságban, rendezvényen, közösségben én voltam a legkövérebb. Utáltam ezt az állapotot, ugyanakkor a korábbi fogyókúráim során azt tapasztaltam, hogy hiába fogok valamennyire lefogyni, egy idő után úgyis visszahízom. A hangulatom pocsék volt, életkedvem nulla, úgy éreztem, semmi értelme bármivel is próbálkozni, úgysem fog sikerülni.

Általában az érzéseim sem csaponganak már akkora amplitúdóval, mint régen. Továbbra is vannak jó és rossz napok, de többnyire szebbnek látom a világot, mint korábban, és sokkal többre értékelem és jobban megbecsülöm mindazt, amim van. Az is bebizonyosodott, hogy ha dolgozom a Lépéseken, nem kell napokig benne maradnom a kényelmetlen vagy kellemetlen érzésekben. A Lépések gyakorlása mellett beszélhetek a szponzorommal és az OA-s társaimmal is, akiknek a szeretetéért, együttérzéséért és támogatásáért örökké hálás leszek.

A napjaim egy délutántól lefekvésig tartó folyamatos evésbe torkolltak, váltogatva a sós és az édes ennivalót. Az étel ízét az evészet vége felé már nem is éreztem, éhes már régóta nem voltam. Mintha valami megmagyarázhatatlan és feltartóztathatatlannak tűnő erő késztetésének engedve tömtem volna magamba az ételt. Teljesen reményvesztettnek éreztem magamat. A szponzorom segítségével megtettem a 12 lépést, és ma már a megoldásban élek.